és tényleg

igazam lett, mert ez a nap még annál is rémesebbre sikerült, mint amilyenre gondoltam. Reggel szépen kiszámoltam, hogy kb. mikor kell itthonról elindulnunk, hogy még időben odaérjünk és vehessünk egy kisebb koszorút felirattal együtt. Költögetem a Zénuramat, és akkor hirtelen kiderült, hogy lecsapott rá az influenza. De nem akármilyen, hanem az igazi hidegrázós, keze-lába és minden porcikája fájós alattomos változata. Úgyhogy megnyertem a lehetőséget, hogy ideszervezzem a házi orvost délutánra ( szerencsém volt, mert pont mára készült úgyis az anyukámhoz) és elmehettem egyedül a temetésre.
Utána rögvest haza, ápolás és orvosvárás. Házi orvosunk egy nagyon helyes és képzett nő, akivel egyébként nagyon jó viszonyban vagyunk. Megvizsgálta azuramat és már csuklóból írta az antibiotikumot és egyebeket. Sajnos igazat kellett adnom neki, mert én is hallottam, hogy olyan hangok törnek fel a hátából, mintha egy sípoló gumikacsát nyelt volna le.
Aztán én hallgattam meg az ő panaszait, megtanítottam neki néhány pont masszírozását és egy-két gyakorlatot, aminek végtelenül megörült:-) a parkolási bírság ügyét nem tudtuk megoldani, mert nem voltak nála a papírjai. Ezt a gondatlanságot! De majd pótoljuk, mert állítása szerint már rég befizette a bírságokat is, sőt, a csekkjei is megvannak ( 2002-ből, ami azért lássuk be elég csodálatos, ki a fene őrzi 7 évre visszamenőleg a csekkjeit?)
Tamás addig-addig nyavalygott, míg a jó időre való tekintettel kiengedtem a rabságból. Eleinte nagyon rogyadozó léptekkel, később egyre bátrabban és peckesebben járkált fel és alá. Most már Lucát is kiengedtem és erősen szorítok, hogy ne kapjanak hajba, mert Tamás eleve egy számmal kisebb, mint a leányzó, most pedig több mérettel gyengébb is.